Antes de que continúes, querido lector, debo advertirte que la peregrinación a Roma que estoy a punto de relatarte fue un perfecto desastre. Si esperas encontrar en este libro una historia de superación, hazañas físicas, fuerza de voluntad y victoria sobre uno mismo, es mejor que dejes ya la lectura, para evitar una decepción. Como sabiamente decía Aristóteles (digo yo que sería Aristóteles, porque era un señor muy sabio y decía muchas cosas): «Dichoso quien ocupa su tiempo en meditar sobre sus propios logros, porque tendrá mucho tiempo libre».
La triste realidad es que apenas hubo plan o propósito que no rompiéramos a lo largo del camino mis dos compañeros y yo. De hecho, empezamos incumpliendo la primera norma de toda peregrinación y esta primera transgresión marcó el tono general de todo nuestro viaje. Lo dicho, un desastre de peregrinación.
La primera norma de toda peregrinación dice, sencillamente, que el camino debe comenzar en la puerta de la propia casa. De otro modo, apenas puede hablarse de peregrinación. Cuando un peregrino medieval decidía caminar hasta Santiago (o era amablemente invitado a hacerlo por su confesor, para purgar sus pecados), no iba en carroza hasta Roncesvalles para comenzar allí su camino. No. Se calzaba las alpargatas, tomaba el cayado y el zurrón, se despedía de la familia entre las abundantes lágrimas de sus parientes más próximos y echaba a andar los meses que hicieran falta hasta llegar a su destino (si los bandidos, los animales salvajes, el frío, el hambre o las pestes no acortaban sensiblemente la peregrinación, claro).
Nosotros, sin embargo, no teníamos los tres meses que habríamos tardado en hacer el viaje entero hasta Roma desde nuestra casa a base de alpargata y carretera. Así pues, decidimos hacer lo más parecido posible. Como no podíamos salir andando desde España, fuimos en avión hasta una de las antiguas Españas, para salir desde allí. Es decir, viajamos hasta Nápoles. Porque Nápoles y Sicilia, aunque parezca mentira, fueron un tiempo Españas. Cuando las monedas de Felipe II decían Hispaniarum Rex, era una forma abreviada de decir Rey de Nápoles, de Sicilia y de otros muchos sitios. La bella ciudad de Nápoles fue una de las joyas de la Corona española (o aragonesa) durante dos siglos y medio, poco menos tiempo que Argentina, por ejemplo. Es una muestra del triste estado de nuestro sistema educativo que casi nadie sea consciente de ello. | Mielőtt tovább haladnál a könyvben, kedves olvasó, figyelmeztetnem kell téged, hogy a római zarándoklat, melyről éppen szólni kívánok, teljes katasztrófa volt. Ha ebben a könyvben küzdelemről, nagy tettekről, akaraterőről, önmagunk legyőzéséről szeretnél olvasni, jobb is, ha abbahagyod az olvasást, nehogy csalódj. Ahogy Arisztotelész bölcsen mondta (ő adja szájamba a szavakat, hiszen tudós ember volt és sok mindenről beszélt): „Boldog az, aki az idejét azzal tölti, hogy azon elmélkedjen, amit ő vitt véghez, mert az ilyen embernek sok ideje van.” A szomorú valóság az, hogy sem olyan terv, sem olyan cél nem volt utunk során, melyet én és társaim ne rúgtunk volna fel. Ha már itt tartunk, minden zarándoklat legelső szabályát rögtön meg is szegtük és ez a szabályszegés meg is adta további utazásunk alaphangját. Mit mondjak, katasztrofális egy zarándoklat volt. A zarándoklatok legelső szabálya pedig úgy szól, egész egyszerűen, hogy a házad kapujában kezdődjön el az utad. Más esetben nem is lehet zarándoklatról beszélni. Amikor egy középkori zarándok eldöntötte, hogy Santiagóba indul (vagy kedvesen erre kérte gyóntatója, hogy megtisztítsa bűneitől), nem vitette magát hintóval Roncesvalles-ig, hogy ott kezdje meg zarándokútját. Nem bizony. Felöltötte lábbelijét, fogta vándorbotját és átalvetőjét, sűrű könnyek között elbúcsúzott családjától és közeli rokonaitól, és nekiindult útjának, amely hónapokig tartott, míg elérte úti célját (feltéve persze, hogy az útonállók, a vadállatok, a hideg, az éhség vagy a pestis gyorsan és kíméletlenül véget nem vetettek a zarándoklatnak). Nekünk viszont nem volt három hónapunk, hogy a házunktól Rómáig a teljes utat gyalogszerrel bandukolva tegyük meg. Így tehát elhatároztuk, hogy a leginkább hasonló módon fogjuk megtenni. Mivel nem gyalogolhattunk egészen Spanyolországból, ezért repülővel mentünk spanyol területre, legalábbis ami régen az volt, hogy ott kezdjük el utunkat. Más szóval Nápolyba utaztunk. Bár hihetetlennek tűnik, Nápoly és Szicília egykoron Spanyolországé voltak. II. Fülöp pénzérméin az állt: „Hispaniarum Rex”, ez pedig nem egyéb, mint annak a rövidítése, hogy Nápoly, Szicília és még sok más hely királya. Nápoly gyönyörű városa két és fél évszázadon keresztül volt a spanyol (vagy aragón) korona ékköve, kicsivel kevesebb ideig, mint például Argentína. Az csak az oktatási rendszerünk siralmas állapotát mutatja, hogy szinte senki sem tud erről. |