Who cast that first fateful tomato that started the La Tomatina revolution? The reality is no one knows. Maybe it was an anti-Franco rebellion, or a carnival that got out of hand. According to the most popular version of the story, during the 1945 festival of Los Gigantes (a giant paper mâché puppet parade), locals were looking to stage a brawl to get some attention. They happened upon a vegetable cart nearby and started hurling ripe tomatoes. Innocent onlookers got involved until the scene escalated into a massive melee of flying fruit. The instigators had to repay the tomato vendors, but that didn't stop the recurrence of more tomato fights—and the birth of a new tradition.
Fearful of an unruly escalation, authorities enacted, relaxed, and then reinstated a series of bans in the 1950s. In 1951, locals who defied the law were imprisoned until public outcry called for their release. The most famous effrontery to the tomato bans happened in 1957 when proponents held a mock tomato funeral complete with a coffin and procession. After 1957, the local government decided to roll with the punches, set a few rules in place, and embraced the wacky tradition.
Though the tomatoes take center stage, a week of festivities lead up to the final showdown. It's a celebration of Buñol's patron saints, the Virgin Mary and St. Louis Bertrand, with street parades, music, and fireworks in joyous Spanish fashion. To build up your strength for the impending brawl, an epic paella is served on the eve of the battle, showcasing an iconic Valencian dish of rice, seafood, saffron, and olive oil.
Today, this unfettered festival has some measure of order. Organizers have gone so far as to cultivate a special variety of unpalatable tomatoes just for the annual event. Festivities kick off around 10 a.m. when participants race to grab a ham fixed atop a greasy pole. Onlookers hose the scramblers with water while singing and dancing in the streets. When the church bell strikes noon, trucks packed with tomatoes roll into town, while chants of "To-ma-te, to-ma-te!" reach a crescendo.
Then, with the firing of a water cannon, the main event begins. That's the green light for crushing and launching tomatoes in all-out attacks against fellow participants. Long distance tomato lobbers, point-blank assassins, and medium range hook shots. Whatever your technique, by the time it's over, you will look (and feel) quite different. Nearly an hour later, tomato-soaked bombers are left to play in a sea of squishy street salsa with little left resembling a tomato to be found. A second cannon shot signals the end of the battle. | Ki hajította el azt az első végzetes paradicsomot, amellyel kezdetét vette a La Tomatina forradalom? Valójában senki sem tudja. Talán a Francóval szembeni ellenérzések szöktek így szárba, vagy egy karnevál csúszott ki a szervezők kezei közül. A történet legnépszerűbb változata szerint 1945-ben az óriási papírmasé bábokat felvonultató Los Gigantes fesztivál során a helyiek civakodni kezdtek, hogy így vonják egy kicsit magukra a figyelmet. Ez egy zöldségesstand közelében történt, így tehát elkezdtek érett paradicsomokat hajigálni. Az ártatlan nézelődőket is magába szippantotta a ribillió, amíg az egész röpködő zöldségek hatalmas csetepatéjává nem vált. A felbujtóknak ki kellett fizetniük a paradicsomárusokat, de ez nem vetett gátat annak, hogy még több paradicsomcsata üsse fel a fejét – és megszülessen egy új hagyomány. A hatóságok a felfordulás elharapódzásától tartva az 50-es években tiltó határozatokat tettek közzé, hogy azokon aztán enyhítsenek, majd ismét teljes erővel léptessék őket hatályba. 1951-ben a törvénnyel dacoló lakosokat börtönbe vetették, amíg a közfelháborodás miatt végül szabadon nem kellett őket engedni. A paradicsomtilalommal szembeni leghíresebb ellenszegülésre 1957-ben került sor, amikor a tiltakozók egy paradicsomos áltemetést tartottak, melyet koporsó és körmenet tett teljessé. 1957 után az önkormányzat úgy döntött, hagyja magát sodorni az árral, megállapított néhány szabályt, majd teret engedett a szokatlan hagyománynak. Bár a központi szerepet a paradicsomok játsszák, voltaképpen egy egész hetes fesztivál az, amely végül a csetepatéban futja ki magát. A rendezvénysorozat során a maga vidám spanyol módján utcaparádékkal, zenével és tűzijátékokkal ünneplik meg Buñol védőszentjeit, Szűz Máriát és Bertrán Szent Lajost. Ahhoz, hogy a küszöbön álló patáliához mindenki ereje teljében legyen, a csatározás előestéjén egy mesébe illő paellát szolgálnak fel, egy ikonikus valenciai ételt, amelyet rizsből, a tenger gyümölcseiből, sáfrányból és olívaolajból készítenek el. Napjainkban ebbe a zabolátlan fesztiválba is beköltözött egyfajta rend. A szervezők egész odáig elmentek, hogy egy különleges, élvezhetetlen ízű paradicsomot termesszenek, kizárólag erre az éves eseményre. A fesztivál körülbelül délelőtt 10 órakor veszi kezdetét, amikor a résztvevők versenyre kelnek egymással, hogy melyikük tudja elkapni a zsírral bekent oszlop tetejére erősített sonkát. Az igyekvő versenyzőket a közönség vízzel locsolja, és közben énekelnek és táncolnak az utcákon. Amikor a templom harangja elüti a delet, paradicsommal megrakott teherautók gurulnak be a városba, miközben a tömeg egyre hangosabban skandálja a „to-ma-te, to-ma-te!” rigmust. Ezután egy vízágyú sugara adja meg a jelet, és kezdetét veszi a fő esemény. Szabad utat kap a paradicsomok összezúzása és mindent elsöprő hajigálása a többi résztvevőre. Megjelennek a távolról vadászó paradicsomdobálók, a közelre merészkedő leszámolók és a paradicsomot a kosárlabdában látott horogdobáshoz hasonló módon tovalendítő, közepes hatótávolságú hajigálók. Lényegtelen, hogy milyen technikát alkalmaz, biztos lehet benne, hogy a végére másképp fog kinézni, és a közérzete sem lesz ugyanaz. Közel egy órával később a paradicsommal átitatott támadók számára már csak a paradicsomszószban úszó utcák maradnak, ahol már nem sok minden emlékeztet paradicsomra. A csata végét egy újabb vízágyúsugár jelzi. |