This site uses cookies.
Some of these cookies are essential to the operation of the site,
while others help to improve your experience by providing insights into how the site is being used.
For more information, please see the ProZ.com privacy policy.
This person has a SecurePRO™ card. Because this person is not a ProZ.com Plus subscriber, to view his or her SecurePRO™ card you must be a ProZ.com Business member or Plus subscriber.
Kapcsolatok
This person is not affiliated with any business or Blue Board record at ProZ.com.
magyar - angol: A globális falutól a tudás társadalmáig - From the Global Village to Knowledge Society Detailed field: Társadalomtudományok, szociológia, etika, stb.
Forrásszöveg - magyar Utópiák nélkül
Múlt és jövő sok-sok láthatatlan, s egyáltalán nemcsak konvencionális szálon függ össze egymással. Kapcsolatuk gyakran „dialektikus” is, a szónak abban az értelmében, hogy a fejlődésből számos eredőjéből olyan elemek bontakoznak ki, amelyek váratlanok, előre nem láthatóak, amelyeket egyik, a folyamatban részt vevő fontos szereplő sem kívánt.
Egyre inkább megismerjük a múltat, s bár annak terjedelme napról napra nő, a kutatások egyre kiterjedtebbek, egyre több dokumentum kerül elő eredeti formájában, az internet pedig egyenesen megsokszorozza elvárásaink teljesítésének lehetőségét. Ám a múlt egyre élesebb megvilágításában egyre ingatagabbnak érezzük a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Bármely tetszőleges történeti munkában mindennek megvan a maga rendje, diskurzusa, a tények számos kritikai ellenőrzésen mennek át. A múlt átvilágíthatóságának monumentális tényszerűségével szembeszegül ugyan néhány posztmodern történész, akik szerint nincsenek tények, csak konstrukciók, ez azonban, az alkotó szintézis helyett a dekonstruktivitásra felesküdő posztmodern számos törekvéséhez hasonlóan, megmarad a tudományos szalonok reményteljes versenyzőinek körében.
Közben a múltról, jelenről és a jövőről alkotott kijelentések egymást teremtik és minősítik. A jelen a szemünk előtt válik múlttá (az EU-csatlakozás a szemünk előtt hozott létre egy lezárt történelmi korszakot, de korábban ezt tette 1989 is). Minden új felfedezés és valóban új jelenség két részre bontja a történelmet (egy előtt-re és egy után-ra), ezen a mechanizmuson alapul a mai posztmodern rejtett, nem kifejtett és kezdetben még egyáltalán nem tudatos „történetfilozófiai” üzenete. Abban a pillanatban ugyanis, amikor kirajzolódott a posztmodern kezdetleges, még meglehetősen elmosódott fogalma, sokak máris nekiálltak, hogy megkonstruálják a posztmodernhez tartozó „modern”-et, ami önálló tárgyi megalapozás híján semmiben sem hasonlíthatott a „modern” addigi, magától értetődően forgalomban lévő fogalmaira. A jövőt a mindenkori jelenből konstruáljuk, miközben az amúgy ingatag és kétértelmű jelen ebben az egy vonatkozásban véglegesnek és végérvényesnek tűnik; ez a jövő egyetlen és szilárd vonatkozási pontja. A múlt – jelen - jövő a minden társadalomban egyaránt kevés érvényes fundamentális meghatározások egyike, igazi „társadalomontológiai” dimenzió.
A globalizációt több oldalról lehet meghatározni és megközelíteni. A jelen és a jövő itt tárgyalt viszonyának szemszögéből az egyik legfontosabb kiindulópont onnan származhat, hogy a korábban technokrata jellegűnek tekintett gondolkodás nagy mutációja globális gondolkodássá változott át, mégpedig azon a meghatározott alapzaton, hogy a funkcionális rendszerek és hálózatok egyre markánsabban követelték ki maguknak az érvényes valóság egyre teljesebb reprezentációjának szerepét. Ennek az elmozdulásnak messzeható következményei vannak. A valóság funkcionális és nem-funkcionális elemei közül egyrészt a funkcionális mozzanatok teszik ki a megközelítés számára relevánsnak tűnő „valóság”-ot. Ebből azonban markáns hiányok is származnak, hiszen a társadalmi létnek olyan hatalmas alrendszerei mint a politika vagy a kultúra primer módon egyáltalán nem funkcionálisak, a valóság, a társadalmi lét egy átfogóan funkcionalista megközelítése tehát inadekvát keretbe helyezné azokat.
Az egykor technokráciának nevezett gondolkodásmód (és az azt megalapozó társadalmi szféra) nem volt eredendően utópiaellenes. Éppen ellenkezőleg, a globalizáció előtti technokrata gondolkodásból számos közelmúltbeli utópikus elképzelés nőtt ki. A globalizáció a valóságot reprezentáló jelen rendszerré avatja a technokrata gondolkodás, sőt akár még az egykori technokrata utópia elemeit is, miközben ebben a realizációban nem rajzolódhat ki önálló társadalmi vagy emberi dimenzió. Az egykori technokráciának a funkcionális szemlélet médiumán át történő globális jelenné vagy a jelen globalizációjává való transzformálódása parttalanná teszi és ezzel perpektuálja is a funkcionális elveket. A funkcionális működés nem ad teret utópiának, legfeljebb minden konkrét funkcionális működés a maga saját partikuláris jövőképének.
A nagy utópiák utolsó korszakaiban, a tizenkilencedik század végétől két visszatérő, közös elemet találunk. Egyrészt az utópiában megjelenő képzelt vagy valóságos állapot mindenképpen valamilyen beteljesedése, „vége” az emberiség történelmének, attól is függetlenül, hogy ez a vég pozitív vagy éppen katasztrofálisan negatív. Másrészt minden utópiában vannak olyan „forrásvidékek”, amelyekből az utópiát hordozó új gondolatok, jelenségek származnak. Az utópia, az utópikus megújulás tartalmi hordozója tehát mindenkor valamelyik konkrét tudásterületről érkezik (így a politika, a technika, az automatizálás, az űrhajózás, a pedagógia, a pszichológia, az antropológia, a biológia, az orvostudomány, de akár az esztétika vagy az elvont etika, sőt az igazságosság területéről is indultak utópiagerjesztő impulzusok). Ha ugyanezeket a konkrét területeket napjainkban az utópiateremtés szemszögéből vesszük szemügyre, világossá válik, hogy azokból, az eredeti értelemben már nem indulnak ki utópikus impulzusok. Ennek több oka van. Egyrészt például az esztétika, az etika vagy maga az igazságosság nem indít útjára ilyen elemeket, másrészt a biológia vagy az informatika legfantasztikusabb felfedezéséről sem gondolnánk ma már, hogy egy konkrét előrelépés nyomban új utópikus korszakba röpítene bennünket. A szakadatlan megújulás mindennapi és természetes állapottá vált, egyetlen hatalmas, új megújulást sem érzünk eléggé erősnek, teherbírónak ahhoz, hogy egy, a jelentől gyökeresen eltérő új történelmi korszakot vegyen a vállára. Bármilyen sokrétű okot is találunk, az utópia vízgyűjtő területének egyfajta kiszáradása ez.
Komplex és történetileg jelentős példa lehet erre az individuáció. Egy individuum mindenoldalú kifejlődésének projektuma („reneszánsz”-ember) maga is lehetetett utópikus karakterű, miközben a mai mindenoldalú individuáció nem hogy nem hordoz semmiféle utópikus tartalmat, de immár tudatosan és kifejtett módon is utópiaellenes. A jellegzetesen posztmodern individualizáció (bárhogy vélekedjünk is róla egyébként) még a tagadás viszonyában sem áll az utópia jelenségével. A végigvitt és gyakorolt individuáció birtokán belül illegitim, nemegyszer egyenesen „totalitariánus”-nak nevezett igénytámasztásként éli meg az individuációja irányában megfogalmazott igényeket és elvárásokat.
Az utópikus tartalmak kétoldalú forgalma a történelem és az esztétikum között ugyancsak leállt. A nagy művészet számos nagy vívmánya konkrét történelmi vagy egyenesen politikai utópiák esztétikai szublimációja volt, miközben ezek az esztétikai formában tárolt konkrét utópiák a kedvező történelmi pillanatban előbújtak az esztétikai megfogalmazás köpenyéből és hozzákezdtek a történelem és a politika közvetlen és gyakorlati alakításához. A jelenlegi utópiahiány egyik összetevője a marxizmus átmeneti vagy végleges leértékelődése is, és ez akkor is így van, ha annak idején kevesen gondolták, hogy az 1968 utáni marxizmus rendelkezhetett még legalább annyi utópikus maradvánnyal, amelynek letűnése tovább erősíthette az utópiahiány jelenségét.
Az utópia lassan megszokottá állandósuló hiányának igen nagy veszélyei is vannak. Az utópia nélküli társadalom alternatívátlan. Értékvonatkozásban nem részesül a megfelelő kihívásokban. Mértékeit nem mérik le az utópiák mérlegén. Nem kisebb veszély az sem, hogy az utópianélküliséghez hozzá lehet szokni, és akkor az előbbi két veszély még inkább fenyeget azzal, hogy valamit egyáltalán el tudjunk képzelni másként, mint ahogy az szemünk előtt van.
Ha nincs utópia, maga az ember értékelődik le. Az emberről derül ki, hogy már nem része az érdemi folyamatoknak. S ebben nemcsak az a veszélyes, hogy ily módon az állandó megújulás nem halad már keresztül az emberek agyán és szívén, de lehetőség szerint már ki is kerülné őket. Az ember csak mint lehetséges akadály merül fel az innováció szupersztrádájának partvonalán. Ebben az is mélyen problematikus, hogy az utópia nemcsak általános potencialitás, nemcsak lehetőség, de nyílt paradoxonként az első pillanattól már norma is. Ha tehát kiesik az utópia a társadalmi innováció körforgásából, olyan norma is eltűnik vele, amihez saját valóságunkat mérhetjük. Ha ilyen norma nincs, kérdés, hogy lesz-e mihez mérnünk saját valóságunkat.
Fordítás - angol Without Utopias
The past is connected to the future on many invisible traces, and not only in conventional ways. Their relationship is often “dialectic” in a sense that from the numerous outcomes of the development, unexpected, unforeseeable elements evolve, which had not been expected by any of the actors.
Though the past increases day after day, we are getting to know it better and better. For researches are getting more and more extensive; more and more documents are found in their original forms, and the internet straightly multiplies the possibility of fulfilling our expectations. But the sharper we see the past, the more uncertain we feel about the future. In a historical work, everything is organized and discoursed; facts undergo numerous controls of criticism. Although some postmodern historians oppose the monumentally factual character of the possibility to check upon the past – they say there are no facts but only constructions – this aspiration of postmodernism, which represents deconstructivity instead of productive synthesis, remains within the frames of scientific salons, like many other aspirations of postmodernism.
In the meanwhile, statements about the past, present, and future, are creating and qualifying one another. The present is becoming past before our eyes (Hungary’s joining the EU shut down a historical era before our eyes, and 1989 did the same).
Every new discovery and novel phenomenon divides history into two parts (to a ‘before’ and an ‘after’); the tacit, unexplicated, and at the beginning not even conscious “historical-philosophical” message of today’s postmodernism lies in this mechanism. Namely, the very moment the primary, still blurry outlines of the notion of postmodernism appeared, many theoreticians started to construct a “modernism” belonging to postmodernism, which – in the lack of a self-sufficient objective basis – had nothing to do with the then present evident notions of “modernism”. The future is being constructed from the all-time present, while the – otherwise uncertain and ambiguous – present seems final and definite in this one respect – as the future’s only solid point of reference. The dimension of the past-present-future is one of the few, in all societies valid fundamental definitions; it’s a real “socio-ontological” dimension.
Globalization can be defined and approached from many sides. From our present aspect, of the relationship of the present and the future, one of the most important starting points may come from the fact that a great mutation turned former technocratic thinking into global thinking, as functional systems and networks strongly demanded for themselves the role of a more and more total representation of actual reality. This shift has far-reaching consequences. First, among functional and non-functional elements of reality, the functional ones make up the ‘relevant’ reality for our approach. However, stark deficiencies also come from this, as giant sub-systems of social existence like politics or culture are primarily not functional at all. Therefore, an all-round functional approach of reality would place them between inadequate frames.
The former technocratic attitude (and its social basis) was not originally anti-utopistic. On the contrary, many utopistic ideas of the near past have developed from pre-globalization technocratic thinking. Globalization pronounces elements of the technocratic attitude, and even of the former technocratic utopia, to be the present system to represent reality, while no self-sufficient social or human dimension can be outlined in this realization. As former technocracy transforms into global present, or the globalization of the present through the medium of functional approach, it perpetuates functional principles by making them shoreless. Functional operation leaves no space for utopia; at best each concrete functional operation does to its own particular image of the future.
From the end of the 19th century, we can find two recurrent common elements in the last eras of grand utopias. First, the imagined or real state of affairs presented in the utopia is some kind of fulfillment, the “end” of history (either in a positive or in a cathastrophic sense). Second, there are “sources” in every utopia, from which the new ideas and phenomena that carry the utopia come from. The objective basis of utopistic innovation therefore always comes from a certain field of science (like politics, technology, automatization, space travelling, pedagogy, psychology, anthropology, biology, or medical sciences, but there started some utopia-triggering impulses even from the fields of esthetics, abstract ethics, or justice). If we examine the same concrete fields today in the respect of utopia-creation, it becomes clear that in the original sense, there are no more utopistic impulses starting from them. This has several reasons. First, for example esthetics, ethics, or right justice don’t launch elements of this kind any more. Second, today we wouldn’t believe it even about the most fantastic discovery of biology or informatics, that one single concrete step ahead would take us straightly into a new utopistic era. Ceaseless innovation has become a natural everyday state. No kind of innovation is grand or strong enough to make us feel that it would be able to take up a historical era significantly different from the present. No matter how manifold reasons we may find, this is some kind of “drying out” of the “catchment area” of utopia.
A complex and historically significant example for this is individualization. The project of the all-round development of an individual (“renessaince man”) can be of a utopistic character, while today’s all-round individualization is straight anti-utopistic. The typically postmodern individualization (no matter what our opinion about it might be) is not even in denial of the phenomenon of utopia. Completed and practiced individualization often considers claims and expectations set towards it as offensive, illegitimate, or straightly “totalitarian”.
The mutual traffic of utopistic contents between history and esthetics has also stopped. Numerous great achievments of arts were esthetic sublimations of concrete historical or political utopias. But these concrete utopias came out at concrete historical moments from behind the facade of esthetic formulation, and started a direct and practical transformation of history and politics. One component of the present deficiency in utopias is the temporal or final devaluation of Marxism, although only a few people would have thought that the Marxism after 1968 could possess so much utopistic remainder that its fade-out could make the deficiency in utopias even stronger.
The fact that the deficiency in utopias slowly becomes an everyday phenomenon, carries great dangers as well. A society without utopias is a society without alternatives. It doesn’t get the adequate challenges in respect of values. Its measures are not measured on the wages of utopias. The danger that one can get accostumed to the lack of utopias is not of a smaller significance either, for then the previous two dangers are even more threatening: we may not be able to imagine something different than as it appears to us. If there are no utopias, the man himself gets devaluated. It reveals about the man, that he’s not a partaker of significant processes any more. And this is not only dangerous because thus the perpetual innovation doesn’t flow through the minds and hearts of people any more, but it might even evade them if possible. Man only comes in question as a possible obstacle along the speedway of innovation. This is also deeply problematic from the aspect that the utopia is not just a general possibility, but – as an open paradox – from the first moment on, a norm as well. Therefore, if the utopia falls out of the circle of social innovation, a norm to commensurate our reality with, disappears as well. If there is no such a norm, it’s doubtful whether we shall have anything to measure our reality to.
angol - magyar: Honin' The Barbarians - A barbárok nyomában General field: Egyéb Detailed field: Sport / fitnesz / kikapcsolódás
Forrásszöveg - angol Honin' The Barbarians
Twins David and Peter Paul make a lot of primitive noises and do some uncivilized things while building humongous bodies
Bob Ottum
And now for the sublimely inspirational and truly heartwarming tale of two boys and their dog. Well, to be absolutely honest, the dog is in there for comic relief—that's because the dog is all sort of shambly and burps a lot, a Newfoundland puppy named Chiang, soon to be 150 pounds, with paws the size of saucers. She has a tendency to gulp her food, including fingers if you feed her by hand. And then she sits around smiling and looking terrifically cuddly until finally somebody will say, "My, what a cunning dog," and Chiang will go braaaaaaggph, like that.
The dog lumbers around the parking lot outside of Gold's Gym in Venice, Calif. every day while the two boys are inside, turning themselves into monsters. Venice is a particularly lunatic suburb of Los Angeles, and it seems to be just about the right spot for the gym. Gold's, as most everybody knows, is the world headquarters of bodybuilding.
THERE ARE NO INNUENDOS INTENDED HERE. BODYBUILDERS ARE A DELIGHT TO KNOW AND ASSUREDLY NO MORE LOONY THAN YOU OR I. ALWAYS REMEMBER THAT OTHER PEOPLE CAN HIDE THEIR LITTLE VICES, BUT WITH BODYBUILDERS, THE RESULTS OF THEIR OBSESSION SHOW. BESIDES, HOW CAN ONE NOT LIKE A RACE OF PEOPLE WHOSE CONVERSATION IS STUDDED WITH STUFF LIKE, "TODAY I'M GOING TO DO MY PECS [PECTORALS] BECAUSE YESTERDAY I DID MY ABS [ABDOMINALS]"? HOW CAN ONE NOT STAND IN WONDER WHEN A BUNCH OF BODYBUILDERS IS ASSEMBLED AND THERE'S A GIDDY SENSE THAT EVERYBODY IN THE ROOM HAS JUST TAKEN A DEEP BREATH? AT ANY TIME OF THE DAY, IT SEEMS POSSIBLE THAT GOLD'S GYM WILL TEAR LOOSE FROM ITS FOUNDATIONS AND RISE, MIRRORS, BODY OIL AND ALL, AND FLOAT LAZILY OFF TOWARD THE ALEUTIANS.
THE TRUTH IS, SOMETHING ALMOST THAT STRANGE AND WONDERFUL IS ABOUT TO HAPPEN. INDEED, THIS STORY IS BY WAY OF A SCOOP, FOR EVEN AS YOU READ IT, THE WORLD OF BODYBUILDING AND POSSIBLY EVEN POWERLIFTING AND GOD KNOWS WHAT-ALL ELSE IS ON THE VERGE OF A SHOCKING CHANGE. UP UNTIL NOW, BODYBUILDING HAS BEEN, AT LEAST MOST OF THE TIME, A PEACEFUL, NARCISSISTIC, INSULATED WORLD. BUT NO MORE. THE BARBARIANS ARE HERE AND A NEW ORDER IS AT HAND. HARK! HEAR THAT? BRAAAAAAGGPH.
The Barbarians are a team, two 25-year-old giants named Peter and David Paul—how sweetly, how innocently, those names fall upon the ear—recently of Hartford, Conn. and Narragansett, R.I. They stand 6 feet and 6'1", respectively, weigh 235 and 245, and have 20½-inch necks and 59-inch chests. Peter and David are fraternal twins, the third and fourth children of Lenny and Teddy Paul, an erstwhile vigorous, athletic couple whom the boys totally exhausted before they finally left home a few years ago. "As babies, we were what is known as late walkers but early climbers," says Peter, "and it wasn't long after we were born that, for the first time in her life, Mom would sit down at the end of a day and pour herself a drink."
Now the twins are busily exhausting Venice specifically and the world of bodybuilding generally. Peter and David don't really train, they rampage. They invade the gym, falling upon huge weights and lifting them and then piling on more weights. They lurch from station to station with a rolling, top-heavy gait, often growling loudly as they go. When they are under enormous stress, perhaps a bench press with 500 pounds of iron held overhead, their roars of effort rattle the big windows at Gold's.
They don't claim to be the strongest men in the world—just the strongest bodybuilders. And definitely the strongest twins. "These guys are really radical," says Pete Grymkowski, who was Mr. World of 1977. "Pound for pound, they have greater muscle density than any bodybuilder in the country. And we don't even know what their peak will be because they're still climbing." Nobody has ever combined the two disciplines of bodybuilding and powerlifting before, and the simple effrontery of the idea has raised goofiness to a high plane.
And now, Peter stands trembling under a bar loaded with 535 pounds, veins standing out like thick phone lines along his neck. He glances to one side and grins. "How much fun can one guy have?" he says.
FROM BEHIND HIM, DAVID CELEBRATES THE LIFT. "PUNCH IT, PEE-TAH!" HE YELLS. AND THEN, WHILE PEE-TAH GROANS, HE EXPLAINS THEIR MOTTO. WELL, ONE OF THEIR MOTTOES. THIS ONE IS IMPRINTED ON THE BACKS OF THEIR T SHIRTS. A DRAWING DEPICTS CROSSED AXES, MEDIEVAL-LOOKING, PRESUMABLY BARBARIAN, WITH THE BLADES LIGHTLY EDGED IN BLOOD. ABOVE THE AXES IT SAYS:
NOT TILL YOU CRY
AND BELOW THE AXES, IT SAYS:
TRAIN TILL YOU DIE
THAT'S IT, AND IT DOESN'T GET ANY MORE COMPLICATED, NO MATTER HOW MANY PHILOSOPHICAL CURLICUES THE BARBARIANS ADD TO IT. THEY BELIEVE THAT, TO ATTAIN PHYSICAL—AND THEREBY MENTAL—PERFECTION, ONE MUST TRAIN LIKE AN ANIMAL, A BEAST, A BARBARIAN. TRADITIONAL BODYBUILDING NICETIES ARE OUT—THE CAREFULLY LOGGED SCHEDULES AND GRADUATED WEIGHTS, AND THOSE LONG REFLECTIVE MOMENTS SPENT STARING INTO THE MIRROR AT THE LYRICAL CURVE OF A DELTOID. SAVAGERY DOES IT. "SEE, YOU'VE GOT TO REACT IN TRAINING," DAVID SAYS. "YOU CAN'T SPEND ANY TIME THINKING. YOU MUST LEARN TO BE MEAN BY INSTINCT, GET TO THE POINT WHERE YOU'RE OPERATING JUST ON YOUR ID...." INDEED, THAT'S HOW THEY GOT THEIR NAME. IT HAS NOTHING TO DO WITH THE CURRENT MOVIE, CONAN THE BARBARIAN. WHAT IT'S ABOUT IS LURCHING AROUND UNDER WEIGHTS THAT NO SANE BODYBUILDER EVER CONSIDERED AND THEN LOOKING AT EACH OTHER ONE DAY, THROUGH RED EYES, AND MURMURING, "JEEZ, THIS IS BARBARIC."
Peter, weight no longer in hand, holds up one paw for attention. "In order to do the impossible," he says, "you've got to see the invisible." Then he blinks in sincere wonder at the majesty of what he has just said.
"LET ME PUT IT ANOTHER WAY," SAYS DAVID, "SO THAT YOU CAN UNDERSTAND IT. THIS IS VERY TRICKY PSYCHOLOGICAL TERRITORY. NOW, SUPPOSE YOU'RE TRAINING IN A GYM, SAY, AND YOUR GIRL FRIEND IS THERE. AND SOME GREAT BIG GUY COMES IN AND—WHAP!—HE SMACKS YOUR GIRL FRIEND IN THE FACE AND KNOCKS HER DOWN. YOU GOT THAT? WELL, NOW, DO YOU LOOK DOWN THE LINE OF DUMBBELLS ON THE RACK FOR A 10-POUND ONE YOU CAN PICK UP? NO, YOU JUST GRAB THE 250-POUNDER THAT'S LYING AT YOUR FEET AND YOU BREAK IT OVER HIS GODDAM HEAD. THAT'S A BARBARIAN REACTION—AND THAT'S THE WAY YOU SHOULD TRAIN."
"In-stinct!" says Peter. "You do it, you don't think about it. After all, the weights just lie there; they can't think."
David nods solemnly. "I've got another one," he says. "You ready? O.K. The Barbarian training method unchains your potential."
Well, maybe so, maybe not. But whatever it does, it plays in Los Angeles. Perhaps the community was fresh out of nut-ball fads when the Paul twins came along. In any case, the Barbarians have suddenly developed a following, small but intense. In bodybuilding, they're getting national publicity, and they're even receiving a degree of warm regard from the world of powerlifting, which has never exactly lavished affection on bodybuilders. The Barbarians actually made the cover of Powerlifting-USA magazine; the story called them the Cheech and Chong of the iron game. The Los Angeles Times has done them, as has local television. As for national TV, the twins have already lifted Merv Griffin and will no doubt bench-press Johnny Carson any time now. And they've written a screenplay that, they say, has captured the fancy of a certain Hollywood studio. Swell plot: It's about these twin brothers who are bodybuilders, see, who are "crudely lovable—totally without manners but, conversely, very moral."
But here's the wonder of it. So far, all of this has been done without the Barbarians ever appearing in a bodybuilding competition. Not one. Not Messrs. America, Olympia or Universe, not even Mr. Ocean Avenue in Venice. This phenomenon goes against all tradition. Arnold Schwarzenegger and Lou Ferrigno and Franco Columbu, all of the noted bodybuilders, paid their dues in an exhausting round of contests, each man carefully seeking and grateful for small scraps of publicity.
Not the Pauls. They have their special reason for staying away from contests, and it's part of a rather nifty plot that includes lumberjack costumes and eating 36 eggs apiece a day. Thirty-six eggs? But first, to better understand the peculiar makeup of these two boys and their dog, one has to go back to the beginning.
"I'm supposed to be the oldest by three minutes," says Peter, "but it's possible I might really be David and he might really be me because the nurses put ID tags on the cribs but not on us, see? So when they picked us up, who knows which baby was put down where?"
"There were plenty of early signs of what we were going to turn out to be," David says. "In nursery school, the teacher yelled at Peter for something, and I ran over and leaped on her and bit her on the leg really hard. I got expelled. From nursery school." "And you've heard about show-and-tell time," says Peter. "Well, in kindergarten, when David's turn came, he'd get up and show the class the fresh stitches on his head."
Their older brother, Hap, now 33, and sister, Debbi, 30, had grown up more or less peacefully. Hap graduated from Notre Dame, studied in Paris and is now a respected veterinarian in Davis, Calif. Debbi is a nurse in Ithaca, N.Y. The entire family is athletically oriented: Dad was a track star at Vermont, Mom has twice run the New York Marathon, last year in 4:08:39, and they all are avid skiers. But the doings of the twins had everybody off balance for a time.
"We were well known in the hospital emergency ward," Peter says. "We'd push each other's high chairs over—crash!—and cut our heads open. We sawed the legs off antique furniture. And there wasn't anything we couldn't destroy with a screwdriver." Says David, "We were finally diagnosed as hyperactive. They separated us in kindergarten."
A more searching series of tests at the first-grade level established that both Peter and David had dyslexia, a learning disability. Peter was kept in public school and David went to a private Catholic school. They were reunited in the sixth grade, and by high school, both were channeling their runaway energies into wrestling and football. "I started in the eighth grade at 90 pounds-and-under football, and I had to lose 10 pounds to make it," says Peter. "Imagine, a poor little schoolkid having to live on ice cubes and celery." Not long after that, as a 15-year-old 145-pounder, David was bench-pressing 300 pounds, "a world record, if we'd known back then." Inevitably, their bodies began to distort and swell.
It figures that David made All-Connecticut as a middle guard in football in 1974 and that both boys made All-New England in wrestling the following summer, despite being awash in what they call negative energy, "because," Peter says, "the stereotype is that, if you're big and strong, you're big and dumb."
Ahh, but the magic of pumping iron was already starting to cast its inescapable spell, as the Barbarians now put it, and after a run at five colleges between them, the twins opened a casual sort of gym called P & D's House of Iron in Narragansett in 1977. "Nice place," says Peter. "I rather liked the way it was furnished," says David. "The mirrors all came from men's rooms at the University of Rhode Island." It was about that time that the twins began having occasional run-ins with the Narragansett cops, mostly over Barbarian driving habits, and it was also about that time that the Big Family Conference took place.
The way the twins tell it, their relations with Mom and Dad are strained, are in what might be called a state of testy cordiality. Things really began to go bad when the boys wanted to go to California to seek fame and fortune. The folks wanted them, for heaven's sake, to settle down and do something, anything, sane. So David made a little speech to his parents. "We're going to become really rich and famous," he said. "And there'll be national magazine stories and big television shows and all stuff like that. And when we get on Johnny Carson, he'll ask us if our folks were supportive about our career as bodybuilders. Now, what do we say in front of the whole world? Do we tell the truth, or do we say that, yes, the folks were behind us all the way?"
As Peter recalls it, their dad growled, "Why don't you tell them the truth?"
WE MUST NOW FACE THIS PUNGENT FACT OF LIFE: NOBODY HAS EVER HEARD OF A WELL-GROOMED BARBARIAN. TRUE BARBARIANS DO NOT MINCE AROUND TRAILING THE FAINT, WOODSY SCENT OF GOOD COLOGNE. ON THIS STEAMY AFTERNOON IN VENICE, PETER IS WEARING A BLUE PLAID FLANNEL WORK SHIRT AND TAN WORK PANTS AND LUMBERJACK BOOTS. THE BOOTS ARE UNTIED AND THE LACES TRAIL BACK ON EACH SIDE. A RED COWBOY BANDANNA IS WRAPPED AROUND HIS FOREHEAD. DAVID IS WEARING A MAROON VELOUR HOODED PULLOVER THAT, FROM SOME ANGLES, LOOKS LIKE THE COVER FOR A SETTEE, AND GRAY SWEAT PANTS TUCKED INTO WHITE COWBOY BOOTS. A BLUE BANDANNA IS TIED AROUND HIS HEAD, AUNT JEMIMA STYLE, AND PERCHED ON TOP OF THAT IS A GREEN-AND-WHITE MESH BILLED CAP A FEW SIZES TOO SMALL. IN SPITE OF THEIR STUNNING GETUPS, THE TWINS LOOK STARTLINGLY ALIKE. FOR IDENTIFICATION: DAVID IS THE ONE WITH THE TWO EARRINGS IN HIS LEFT EAR, ONE A PLAIN GOLD LOOP, ONE WITH A MODEST DIAMOND CHIP.
LL THIS STUFF ISN'T COSTUMING. THIS IS WHAT THEY WEAR—TRAINING, EATING, HANGING OUT. THEY HAVE SHAMBLED INTO THE GYM ON THIS DAY, PETER'S BOOT LACES TRAILING BEHIND HIM LIKE DIRTY SPAGHETTI, AND ATTACKED THE WEIGHTS. NO SPECIAL SEQUENCE, NO SENSE OF ORDERLY WORKOUT. DAVID STRETCHES OUT ON A BENCH UNDER TWO DUMBBELLS, EACH LOADED WITH 130 POUNDS, AND DOES CURLS, 20 REPS. "IT AIN'T EASY," HE SAYS, HIS VOICE SHAKING, "BEING BIG AND BEING ALL MUSCLE."
"THAT'S FOR HIS BICEPS," PETER SAYS. "WHEN WE WERE PLAYING FOOTBALL, THE COACH WOULD TELL US, 'DON'T DO THEM, BICEPS WON'T DO YOU ANY GOOD IN THE GAME.' BUT THIS IS 260 POUNDS WE'RE CURLING, AND MANY LINEMEN WEIGH ABOUT THAT."
There are other numbers: the fearsome, seated, behind-the-neck press—225 pounds for 20 repetitions and then 365 pounds just once. That one's performed only by the Barbarians and, they think, maybe one other guy somewhere in Canada. David does a 500-pound reverse-grip bench press, knuckles forward, that's frightening in its degree of difficulty. He staggers around for a few moments, huffing, and then does a 235-pound barbell curl, 20 reps. Then, each Barbarian does a 500-pound front squat. That's with the barbell across the chest, the great lung-collapser of all time.
There are other lifts, each as outrageous in its way, and as the numbers and the groans and shouts grow, gradually the rest of the gym falls silent. Otherwise brutish bodybuilders stand watching, sometimes groaning softly in unison or flexing their chests in sympathy. When the weight slams down with its metallic clang, a sigh goes around the room.
AS THE TWINS WORK OUT, THEIR CLOTHES GROW GRADUALLY DARKER, THEN TOTALLY SOGGY WITH SWEAT. ELSEWHERE IN THE GYM FLASHES OF BARE CHEST GLISTEN UNDER LOOSE UNDERSHIRTS AND TANK TOPS, MIGHTY EXPOSED THIGHS TREMBLE BENEATH THE SKIMPIEST OF SHORTS. BUT WITH THE BARBARIANS, NOTHING COMES OFF. WELL, MAYBE THE BOOTS NOW AND THEN. BUT EVEN THAT DOESN'T REALLY MATTER BECAUSE THEIR FEET ARE COVERED WITH TWO AND THREE PAIRS OF SWEAT SOCKS, THE FLOPPY TOES CURLING AROUND AND UNDER LIKE FEET ON MONSTER DR. DENTONS.
NOTHING UNUSUAL, SAYS LISA SCHULTZ, PETER'S GIRL FRIEND. AT THE GYM, LISA HOVERS JUST OFF TO ONE SIDE EVERY DAY; SHE'S 17, A SHAPELY 104 POUNDS, WITH ABSOLUTELY PERFECT TEETH AND INCH-LONG MAROON FINGERNAILS. LISA APPEARS ON THE BARBARIAN POSTERS WITH THE BOYS, THOUGH HER MOM GRUMPS THAT LISA'S COSTUME SHOWS ENTIRELY TOO MUCH BOSOM. "THE GUYS DON'T CARE TOO MUCH ABOUT CLOTHES," LISA SAYS. "WHEN THESE ARE BEING WASHED, THEY'VE GOT OTHERS JUST LIKE THEM. THEY KEEP ALL THEIR CLOTHES IN GREEN PLASTIC GARBAGE BAGS IN THE TRUNK OF THE CAR, AND SOMETIMES, IF THEY HAVEN'T GOT TIME TO WASH THEM, THEY'LL JUST THROW THE SWEATY WET ONES INTO A DRYER. IT'S FASTER."
LIFE HAS BEEN LIKE THIS EVER SINCE THE TWINS CAME TO CALIFORNIA IN MAY OF 1979: BEING A BARBARIAN IS A HECTIC, SLAPDASH EXISTENCE.
"OUR FIRST APARTMENT WAS A RATTY LITTLE PLACE ON OCEAN AVENUE NOT FAR FROM THE BEACH," PETER SAYS. IT WAS ALSO SMACK ACROSS THE STREET FROM THE PRITIKIN LONGEVITY CENTER, A FAMOUS PLACE, IN ITS WAY, PARTICULARLY AMONG DIETERS. EARLY IN THE MORNING, THE PRITIKIN PEOPLE WOULD COME OUT FOR THEIR OBLIGATORY JOG. FIRST THEY'D LINE UP FOR CALF-STRETCHING EXERCISE, PALMS FLAT AGAINST THE BUILDING, FEET PLACED WELL BACK. AND PETER AND DAVID WOULD BURST OUT OF THEIR APARTMENT AND RUN ACROSS, YELLING, "WAIT! JUST A MINUTE, WE'LL HELP PUSH IT OVER!" AND THEY'D LEAN AGAINST THE BUILDING WITH THE REST, PUSHING MIGHTILY, MUSCLES ALL FLEXED. NATHAN PRITIKIN AND STAFF DIDN'T TAKE KINDLY TO THAT, AND THOUGHT EVEN LESS OF WHAT HAPPENED LATER ON A TYPICAL MORNING.
"WELL, WE WERE ON THIS PROTEIN BINGE THEN," DAVID SAYS. "OUR MUSCLE MASS WAS GROWING AND GROWING—SO WE GOT TO EATING 36 EGGS A DAY. THAT'S 36 EGGS EACH. OPEN OUR REFRIGERATOR DOOR AND INSIDE WAS A SOLID WALL OF BLUE EGG CARTONS. WE'D SOFT-BOIL A DOZEN AT A TIME, SEE, AND THEN POUR THE MESS INTO A BLENDER WITH A HALF-GALLON OF MILK AND SOME ICE CREAM AND DRINK IT ALL DOWN." SAYS PETER, "IT WAS AWFUL. WE'D HAVE TO LIE DOWN RIGHT AWAY TO KEEP FROM PUKING."
"He means throwing up," David says loftily, eyebrows raised. "Be nice."
"I'll tell you what I mean," says Peter. "Here would come this Pritikin exercise class, all sparkling in their matching warm-up outfits with the logo, every damn one of them existing on maybe half a calorie a day. And just as they'd get opposite our apartment we'd both come dashing out and puke over the railing of our balcony. Now that taught them something about nutrition."
That apartment in Venice probably should be dipped in bronze as a sort of monument to free spirit in sport. The shower faucet dripped from the moment the Barbarians moved in. "We asked, we begged, the landlord to fix it," says Peter. "So one day David said, 'Never fear, I'll shut that sucker off.' And he grabbed it and gave it a huge twist, and damn near twisted the whole wall down, tile and all." It never dripped again. Never showered again, either. The twins were thrown out. Well, of course they were thrown out; it's a matter of both pride and practicality with them. They've discovered that the throwing-out process creates a sort of legal vacuum for about six weeks during which the evictees can stay on while disputing the action.
The Barbarians now agree that all this was a bit excessive, and Mr. Pritikin might be pleased to hear that they've also modified their diet considerably. "We've settled on 7,000 calories each per day," says Peter, "and with two long workouts a day and often another at night, we're burning them all off."
"FASTEST METABOLISMS IN THE WEST," SAYS DAVID.
THE TWINS NOW LAY DOWN A BASE OF CAROB MILK OR KEFIR, A FERMENTED MILK BEVERAGE CONTAINING 3.5% BUTTERFAT, SOME 200 CALORIES PER CUP. THEY DRINK A QUART BEFORE WORKING OUT AND ANOTHER QUART AFTER, ADDING OCCASIONAL PACKETS OF HOSTESS CUP CAKES. COUNTING REGULAR, MORE OR LESS NUTRITIONALLY BALANCED MEALS, INCLUDING NOT QUITE SO MANY EGGS, THE TWINS EAT EVERY HALF HOUR OR SO ALL DAY LONG. AT NIGHT, WATCHING TELEVISION, THEY SNACK ON POPSICLES, ICE CREAM, COOKIES, DORITOS AND CAP'N CRUNCH BREAKFAST CEREAL, MAINTAINING, WITHAL, A SCANT 6% BODY FAT, IMPRESSIVE BY ANYBODY'S COUNT.
INDEED, THE BARBARIANS FIGURE THAT THEIR REGIMEN—PARTICULARLY THE CONSTANT WORKOUTS—HAS PUT THEM SOMEWHERE OUT THERE FAR BEYOND ANY NEED FOR STEROIDS, WHICH THEY THINK ARE FOR LIFTERS WHO DON'T WANT TO TRAIN HARD. AND, LITTLE BY LITTLE, THE LEGEND GROWS. A BIT FANTASTIC, TRUE, BUT ONLY BECAUSE THE BARBARIANS REALLY BELIEVE ABOUT HALF THAT STUFF ABOUT INSTINCT. THEY INSTINCTIVELY FEEL THAT THE BEST WAY TO BUILD A CAREER IS TO LEAP ON THE PUBLIC AND STOMP IT INTO ATTENTION.
THIS PAYS OFF IN CURIOUS WAYS. TAKE THAT THING WITH THE CAR, FOR INSTANCE. "WELLLLLL," SAYS PETER, "YOU KNOW HOW IT GOES. YOU'RE BUSY TRAINING ALL DAY, AND AT GOLD'S FORMER LOCATION—THE GYM RECENTLY MOVED—IT WAS ALL PARKING METERS OUT FRONT. SO WHEN WE'D GET INTO THE CAR, WE'D PLUCK THE PARKING TICKETS FROM UNDER THE WINDSHIELD WIPER AND TOSS THEM OVER OUR SHOULDER INTO THE BACK SEAT."
"THEN LATE ONE NIGHT WE JUST HAPPENED TO BE GOING THE WRONG WAY DOWN A ONE-WAY STREET," SAYS DAVID. "COP STOPPED US. HE WATCHED PETER SORT OF LUNGING TO GET HIS SHOULDERS OUT OF THE CAR DOOR. IT ISN'T EASY FOR US TO GET IN AND OUT OF CARS. AND THEN I GOT OUT, AND THE GUY RADIOED FOR REINFORCEMENTS. STILL, IT WAS ALL VERY FRIENDLY UNTIL ONE OF THE COPS HAPPENED TO SHINE HIS FLASHLIGHT INTO THE BACK SEAT OF OUR CAR. 'WHAT IS IT WITH ALL THIS CONFETTI?' HE SAID."
Peter nods reminiscently. "What it was," he says, "was $6,000 worth of parking tickets." The cops have taken to saying resignedly about this sort of thing, "Just get out of here." Peter says, "We don't know what it is, but we just get away with that kind of stuff—the cops think it's so ridiculous."
It is now time to speak of secret plans and campaigns, to tell of a scheme that promises to rattle the cage of bodybuilding. It will work, of course—ain't no way it can fail—and the boys will make even more money from the sale of Barbarian T shirts, posters, training equipment, etc., and somehow the rest of us will all be just a little finer for it.
THE DOG IS WAITING AT 9 P.M. WHEN THE TWINS AND LISA AND A FRIEND COME STAGGERING OUT OF GOLD'S GYM. THERE HAVE BEEN THREE TOUGH WORKOUTS TODAY AND THE DOG HAS BEEN LONELY. SHE LEAPS EXCITEDLY IN GREAT BLACK-AND-WHITE BOUNCES, FLAPPING THOSE BIG PAWS. "SIT!" SAYS DAVID, AND SHE SITS DOWN, PLOP, ON THE FRIEND'S RIGHT FOOT. AND GOES BRAAAAAAGGPH.
Everybody—everybody—gets into a limeade-colored Plymouth Reliant K that the friend has rented from Hertz. The Barbarians and Lisa and Chiang have been using the K-car for a couple of days. They borrowed it because all of their vehicles are currently wrecked. Getting the troupe into the Plymouth takes quite a bit of time, with much shoving of shoulders and biceps and big feet, but it works out, with the dog suspended between the front seats, drooling indiscriminately on everybody. The twins are between apartments—it was because of the dog that they were evicted this time, and they've been sleeping on the floor here and there with various friends. The dog has been staying overnight at the home of a suburban pal who also owns a couple of sheep. The twins have, as mentioned, worked out three times today, and they haven't changed clothes once. In fact, they're still soaked with sweat. Quickly, the windows steam up in the little Plymouth. Within minutes, the atmostphere inside the car is enough to make the eyes water. "Tell you what," says Peter, "let's maybe find a place where we can clean up so we can get some dinner, huh? Or we can go like this."
"Umm, somebody's got to shower first," says David. "Us or the dog."
THE DOG NODS VIGOROUSLY AND BURPS.
BY NOW, ALL OF THIS HAS BEGUN TO SEEM PERFECTLY NORMAL TO THE FRIEND, AND OFF THEY GO IN SEARCH OF SOMEONE, ANYONE, WHO'LL LET THEM BORROW A SHOWER.
"NOW FOR OUR PLAN," SAYS PETER, TOOLING THROUGH VENICE AND THEN MARINA DEL REY, EVERYBODY IN THE CAR IGNORING THE STARES FROM OTHER MOTORISTS. "SEE, THERE'S A REASON FOR OUR WEARING CLOTHING ALL THE TIME. BAGGY STUFF LIKE THIS HIDES A LOT. OH, WE'VE BEEN SEEN, SURE. WE'VE BEEN PHOTOGRAPHED A BIT, AND WE'VE OCCASIONALLY APPEARED IN MORE OR LESS PROPER BODYBUILDING REGALIA. BUT NOT OFTEN. AND MEANWHILE, STRANGE AND WONDERFUL THINGS ARE HAPPENING UNDER THESE CLOTHES."
"We were big when we got here," says David. "But we're monsters now. Necks, 20½ unflexed. Biceps, 21, pumped. Waists, 31, and thighs...wow!"
"Our potential competitors fear that this is the case," Peter adds. "But the thing is: They don't know for sure."
Both brothers take great delight in the fact that a year or so ago rumor had it that the Barbarians were fine as far as they went, but that both suffered from a case of dreaded matchstick leg, an impossible condition for any serious bodybuilder. "In truth," says David, "Arnold Schwarzenegger is 27 inches around the thigh on a good day. We are 28, easy, and growing. And our symmetry is more perfect. On the day we decide to show our legs, people will cry."
AND SO THERE IT IS: ONE DAY SOON, THE BARBARIANS WILL ACHIEVE WHAT THEY CONSIDER TO BE PERFECTION. ABSOLUTE SYMMETRY OF LINE. FLAWLESS MUSCLE SHAPE, SIZE AND PROPORTION. THEIR CUTS (MUSCLE DEFINITION) WILL BE JUST RIGHT. AND ONLY THEN WILL THEY CONSIDER ENTERING A CONTEST OF ANY KIND.
"I'd score them 100% right now, this minute," Grymkowski had said earlier in the day. "Right now, they could win just about any title they wanted."
But the idea is to enter and....
"We just want to come out and stand there," says Peter. "We don't want to pump or flex. Just stand there and..."
"...and have everybody go crazy," says David. "That will be perfection."
"It's Barbarian," says Peter.
All this is eminently possible. It helps that the bodybuilding world is about ready for a stunt like this—things have been mostly dull since Arnold went off into the movies—so the twins have but to wait for the right moment.
Any day now.
The problem is: Mr. America as a title doesn't really do it. Not quite right. Nor Mr. Universe, nor Mr. Olympia. They're nice, in their way, conjuring up as they do visions of bodies all oily and shiny like slippery statues. But they just aren't enough for the Barbarians. A gentleman named John Flynn, who represents the twins in some of their ventures, figures that perhaps a whole new contest ought to be created and called MISTER INFINITY. Twin winners.
Well, it's best to let others work all that out. Most likely what they decide on will be majestic enough to fit the occasion. But in the meantime we've got to get this car somewhere, anywhere, where somebody can get cleaned up, or Hertz is never going to be able to rent it again.
Shower time, right, puppy dog?
Fordítás - magyar A barbárok nyomában
David és Peter Paul: a hatalmasra nőtt ikrek, akik nem éppen finom modorukról híresek
Bob Ottum interjúja
Egy igen tanulságos és szívet melengető történet következik, két fiúról meg a kutyájukról. Na jó, a kutya nem túlzottan hasonlít a klasszikus kutyatörténetek hőseire: a Chiang-névre keresztelt újfundlandi kölyökkutya ha megnő, a 70 kilót is elérheti majd. Sokat böfög, ormótlanul csoszog hatalmas tányértalpain, és mohón habzsol, ezért aki kézből eteti, jobban teszi, ha vigyáz az ujjaira. Amúgy irtó aranyosan tud nézni, de amint az ember megsimogatná, hogy “jaj de drága kis kutya”, egyből grrrrrrrrrrrr - vadul vicsorogni kezd.
A kutya minden áldott nap a Venice-i Gold’s Gym parkolójában lődörög, miközben a fiúk odabent hatalmas izomszörnyeket varázsolnak magukból. Venice Los Angeles egyik legzakkantabb negyede. A csak “Gold’s”-ként emlegetett legendás edzőteremnek, a testépítés mekkájának keresve sem találhattak volna jobb helyet.
Minden irónia nélkül állíthatom, hogy a testépítők jó fejek, és semmivel sem lököttebbek, mint bármelyikünk. Csak ellentétben másokkal – akik el tudják titkolni rejtett kis stiklijeiket – rajtuk meg is látszik a szenvedélyük. De most őszintén: lehet nem szeretni egy olyan emberfajtát, akiknél egy átlagos beszélgetés valahogy így hangzik: “ma mellezek, tegnap hasaztam”? Ki ne szédülne meg a látványuktól, mikor mind úgy néznek ki, mintha épp vettek volna egy nagy levegőt? Az ember már szinte várja, mikor fog a Gold’s elemelkedni a talapzatáról, és tükröstül, olajostul, mindenestül elvitorlázni Alaszka felé.
Bár ha úgy vesszük, egy majdnem ugyanilyen fantasztikus dolog van készülőben. Elsőként ebből a cikkből értesülhet róla a kedves olvasó, hogy a testépítés világa, sőt, talán még az erőemelés és ki tudja még mi minden – egetrengető változás előtt áll. A testépítés egészen mostanáig egy békés, nárcisztikus, elszigetelt kis világ volt. Mondom, mostanáig. Azonban megérkeztek a barbárok és minden a feje tetejére állt. Figyeljetek csak! Halljátok? Bruááááááááá!
Két óriásról van szó, Peter és David Paul-ról. Micsoda egyszerű, ártatlan hangzású nevek! Mostanában a Connecticut-állambeli Hartfordban, illetve a Rhode Island-i Narragansettben laknak, 186 és 188 centi magasak, súlyuk 107 illetve 112 kiló, nyakuk átmérője 51, mellkasuké pedig 148 centi. Peter és David egypetéjű ikrek, Lenny és Teddy Paul harmadik-negyedik gyermekei. Szüleik sportos és életerős emberek voltak – egykoron, egészen addig, amíg a fiúk totálisan le nem amortizálták őket, mielőtt pár éve végre elköltöztek otthonról.
– Járni viszonylag későn tanultunk meg, mászni viszont már elég korán – meséli Peter.
- Születésünk után nem telt el sok idő, és anyu, életében először, a nap végén leült és töltött magának egy italt.
Az ikrek soron következő célpontja most helyileg Venice, meg úgy általában véve a testépítés egésze. Peter és David nem csak egyszerűen edzenek: valóságos ámokfutást rendeznek. Megrohamozzák az edzőtermet, irdatlan súlyokra mennek, melyeket később még feljebb pakolnak. Döngő léptekkel tántorognak egyik állványtól a másikig, és közben gyakran hangosan morognak. Valahányszor nagyon erőlködnek egy hatalmas súly alatt, például egy 225 kilós fekvenyomás közben, ordításuktól megremegnek a Gold’s nagy ablaküvegei.
Azt nem állítják, hogy ők lennének a világ legerősebb emberei. Csak a világ legerősebb testépítői. Az egyszer biztos, hogy ők a legerősebb ikerpár. – Ezek a fiúk brutálisak – fogalmaz Pete Grymkowski, 1977-es Mr. World. – Nagyobb az izomsűrűségük, mint bármelyik másik testépítőnek ebben az országban. És ez még csak nem is a csúcs, mert még mindig nőnek.
Eddig még senki nem kombinálta össze a testépítést az erőemeléssel, és ezzel a képtelen ötlettel végképp elszabadult a pokol.
Peter most egy 240 kilóval megpakolt rúd alatt remeg. A nyakán vastag kábelekként dagadnak ki az erek. Oldalra pillant és vigyorog. “Halmozom az élvezeteket” – mondja.
A háta mögül David biztatja: “Nyomjad, Pee-ter!” – üvölti. És miközben “Pee-ter” nyomja, ő felvázolja az egyik mottójukat, azt, amelyik a pólójuk hátoldalán is olvasható. A rajzon két középkori, barbár stílusú, enyhén véres balta keresztezi egymást. Fölötte ez áll:
“NINCS RINYÁLÁS”,
a balták alatt pedig:
“CSAK EDZÉS MINDHALÁLIG”.
Ennyi az egész. Semmi több. Nem számít, a két barbár mennyi filozofikus cirkalmat kanyarít még köré. Hiszik, hogy ahhoz, hogy elérjék a testi – és ezáltal a szellemi – tökéletességet, úgy kell edzeniük, mint egy állatnak, egy fenevadnak, egy barbárnak. A hagyományos testépítő okosságoknak – a gondosan vezetett edzésterveknek, a fokozatosan növekvő terhelésnek itt lőttek, sőt, a tükörben, a váll költői ívén merengve eltöltött hosszú perceket is el lehet felejteni. Itt a vadság játszik. - Az edzésben azonnal reagálnod kell – magyarázza David. - Nem vesztegetheted az idődet agyalással. El kell jutnod ösztöneid legmélyére, egészen addig a pontig, amikor már a tudatalattid szintjén működsz.
- Erről kapták a nevüket. Semmi köze a Conan, a barbár – című filmhez. Mindössze arról van szó, hogy olyan súlyokra mennek, amilyeneket minden épeszű testépítő messzire elkerül, majd véreres szemekkel egymásra néznek és azt dörmögik: “Öcsém, ez barbárság”!
Peter, aki időközben letette a súlyt, felemeli hatalmas tenyerét, szót kérve: - Ahhoz, hogy véghez vidd a lehetetlent – kezdi – látnod kell a láthatatlant. - Majd jelentőségteljesen körbepillant, vajon fogtuk-e mondanivalója súlyát.
- Hadd fogalmazzam meg érthetőbben – veszi át a szót David. Itt lélektani trükköket kell bevetni. Képzeld el, hogy edzel a teremben, és a barátnőd is ott van. Egyszer csak bejön valami nagydarab csávó és paff! - behúz egyet a csajodnak, aki persze egyből lepadlózik. Megvan? Nos, mit teszel? Szép komótosan végignézel a kézisúlyzós állványon, az ötkilósat keresve, mert csak azt bírod el? Dehogy, felkapod azt a százkilósat, ami épp a lábad előtt hever, és betöröd vele a csávó istenverte koponyáját! Ez az igazi barbár reakció, és így kell edzeni is.
-Ösz-tön! - folytatja Peter. - Csinálod, nem agyalsz rajta. Végülis, a súlyok is csak úgy vannak. Ők se gondolkoznak.
David komolyan bólint. - Én is tudok egyet – mondja. - Felkészültél rá? Nos, a barbár edzésmódszer szabadjára engedi szunnyadó képességeidet.
Nos, talán igen, talán nem. De akárhogyis van, Los Angelesben bejön. Lehet, hogy a közösség éppen ki volt fogyva az agyament őrültekből, amikor a Paul-ikrek felbukkantak. Mindenesetre a barbároknak hamar akadt pár - ha nem is sok, de annál lelkesebb – rajongója. Testépítő körökben országos ismertségre tettek szert, sőt, még az erőemelők is szimpatizálnak velük, pedig ők nem arról híresek, hogy túlzottan kedvelnék a testépítőket. Márpedig a barbárok meg sem álltak a Powerlifting-USA magazin címlapjáig. A róluk szóló cikkben egyenesen a vasak “Cheech and Chong” - párosának titulálták őket. Foglalkozott velük a Los Angeles Times és a helyi TV is. Ami pedig az országos tévécsatornákat illeti, az ikrek már felemelték Merv Griffint, és bármikor kinyomnák Johnny Carsont is. Még egy filmforgatókönyvet is írtak, amely – mint mondják – felkeltette egy hollywoodi stúdió érdeklődését. A történet – mily meglepő - két testépítő ikerfiúról szól, akik durvák, modortalanok, mégis jószívűek és szeretnivalóak.
És itt a csavar: a barbárok mindezt anélkül érték el, hogy valaha is indultak volna akár egyetlen testépítő versenyen is. Se a Mr. Americán, se a Mr. Olympián, se a Mr. Universe-en, de még a Venice-i Mr. Ocean Avenue – bajnokságon sem. Ez mindezidáig egyedülálló jelenség. Arnold Schwarzenegger, Lou Ferrigno, Franco Colombo, és a többi híres testépítő mind lerótták a maguk köreit versenyek kimerítő sorában, és a figyelem minden apró morzsájáért hálásak voltak.
Nem úgy a Paul-fivérek. Megvan az okuk, hogy miért tartják távol magukat a versenyzéstől. Ez is része ragyogó tervüknek, akárcsak a favágó-öltözék és a napi 36 tojás. Harminchat tojás? Nos, hogy jobban megértsük a két fiú, no meg a kutya különös koncepcióját, egészen a kezdetekig kell visszamennünk.
- Állítólag én vagyok az idősebb, három perccel – kezdi Peter. – De az is lehet, hogy igazából én vagyok David, ő meg én, mert a kórházban a nővérkék a kiságyainkra tették az azonosító címkéket, nem pedig ránk. Úgyhogy mikor fölvettek minket, ki tudja, melyikünket hova raktak vissza?
Jópár korai előjele volt annak, mi lesz belőlünk – folytatja David. Egyszer a bölcsiben a gondozónő valamiért rákiabált Peterre, mire én odafutottam, ráugrottam, és jól megharaptam a lábát. Ki is csaptak. A bölcsődéből.
Az oviban pedig egyszer bemutatót kellett tartanunk valamiről – veszi át a szót Peter.
– Amikor Davidre került a sor, megmutatta a friss öltéseket a fején.
Bátyjuk, a most 33 éves Hap, és nővérük, a 30 éves Debbi többé-kevésbé szokványosan nőttek fel. Hap a Párizsi Notre Dame – Egyetemen végzett, és ma köztiszteletben álló állatorvos a kaliforniai Davis-ben, Debbi pedig ápolónő Ithacában, New York államban. Az egész család sportos: az apuka sztáratléta volt Vermontban, anyukájuk kétszer is lefutotta a New York Maratont - tavaly 4:08:39-es időve - és mindannyian nagyon szeretnek síelni. Azonban az ikrek dolgai egy időben még ezt a harcedzett családot is kibillentették a normál kerékvágásból.
- Gyakori vendégek voltunk a baleseti sebészeten – meséli Peter. – Feldöntöttük egymás magas székeit (miközben benne ültünk) és puff! - már szét is nyílt a fejünk. Lefűrészeltük az antik bútorok lábát, és nem létezett olyan szerkezet, amit ne tudtunk volna szétszerelni egy csavarhúzóval – folytatja David. - Végül megállapították, hogy hiperaktívak vagyunk, és elkülönítettek minket az óvódában.
Első osztályos korukban alaposabb teszteket is végeztek rajtuk, melyek kimutatták, hogy diszlexiában szenvednek. Peter az állami iskolában maradt, Davidet pedig katolikus magániskolába íratták. Hatodikban már újra egy osztályba jártak, és fölös energiáikat mindketten birkózással és futballall vezették le.
- Nyolcadikban a negyven kiló alatti focicsapatban kezdtem, amihez le kellett adnom vagy 5 kilót - meséli Peter. Képzelj el egy szegény kis iskolás fiút, aki jégkockán és zelleren él. - Nem sokkal később, a 15 éves, 65 kilós David már 135 kilóval nyomott fekve. - Akkor nem tudtuk, de ez világrekordnak számított.
Ekkor kezdett testük ilyen irdatlan méreteket ölteni.
Az is kiderül, hogy David középhátvédként megnyerte a focicsapattal a Connecticut-állami bajnokságot 1974-ben, valamint a rákövetkező nyáron mindkét fiú megnyerte a New England - bajnokságot birkózásban, annak ellenére, hogy a környezetük rengeteg negatív energiát sugárzott feléjük. - Beskatulyáznak – magyarázza Peter. - Ha nagy vagy és erős, akkor csakis egy nagydarab, ostoba melák lehetsz.
Ám a vasgyúrás ekkor már visszavonhatatlanul a bűvkörébe vonta őket – ahogyan fogalmaznak – így, miután ketten együtt öt főiskolát is megjártak, 1977-ben nyitottak egy termet Narragansettben, “P & D`s House of Iron” (“P & D Vasbarlangja”) – néven. – Jó kis hely volt – emlékszik vissza Peter. – Főleg a berendezés tetszett – veszi át a szót David – a tükröket a Rhode Island-i Egyetem férfimosdóiból szereztük.
Ekkortájt az ikreknek gyakran meggyűlt a bajuk a narragansetti rendőrséggel, általában barbár vezetési stílusuk miatt. Ezért előbb-utóbb össze kellett hívni egy Nagy Családi Kupaktanácsot.
Az ikrek elmondása alapján elég feszült a viszonyuk a szüleikkel, mivel elég sokszor tették próbára anyuci és apuci tűrőképességét. A dolgok akkor kezdtek megromlani, amikor a fiúk Kaliforniába akartak menni szerencsét próbálni. A családjuk viszont azt akarta, hogy állapodjanak meg és csináljanak valamit, bármit, csak normális dolog legyen. Ekkor David intézett egy kis szónoklatot a szüleikhez: “Gazdagok és híresek leszünk. Az összes TV-műsor és magazin tele lesz velünk. Ha majd eljutunk a Johnny Carson Show-ba, meg fogja kérdezni, támogatta-e a családunk a testépítő pályafutásunkat. Mit mondjunk majd ország-világ előtt? Az igazat, vagy azt, hogy “persze, a családunk mindenben támogatott”?”
Ahogyan Peter visszaemlékszik, édesapjuk csak annyit mondott morogva: “Mondjátok csak meg az igazat!”
A tények makacs dolgok: jólápolt barbárok márpedig nincsenek. Az igazi barbárok nem finomkodnak, és nem hagynak kölnifelhőt maguk után. Ezen a fülledt Venice-i délutánon Peter kék kockás flanelinget visel barna munkásnadrággal és favágó bakanccsal, melyek fűzői mindkét oldalon lógnak, fejére pedig piros cowboy fejkendőt kötött. David barna kapucnis pulóvert visel, ami bizonyos szögből úgy néz ki, mintha kanapéhuzatból készült volna, valamint szürke tréningnadrágot, melyet betűrt fehér cowboycsizmájába. Fején kék fejkendő, melyet úgy kötött meg, ahogy a fekete házvezetőnők szokták, és a tetejébe még egy zöld-fehér baseballsapkát is nyomott, amely láthatóan pár számmal kisebb a kelleténél. Egyedi szerkóik ellenére az ikrek még így is bámulatosan egyformák. A jobb beazonosíthatóság kedvéért: Davidnek két fülbevaló van a bal fülében: egy sima aranykarika és egy visszafogott kis drágaköves.
És mindez nem jelmez. Ez az életstílusuk: az edzésben, az étkezésben, a szórakozásban. A mai napon is elcammogtak ez edzőterembe – Peter cipőfűzői úgy lifegnek utána, mint valami piszkos spagetti – és megtámadták a vasakat. Semmi meghatározott sorozatszám, semmi edzésterv. David – kezében két hatvankilós kézisúlyzóval - kinyúlik egy padon és bicepszezik, 20-as ismétlésekkel. – Nem könnyű az ilyen csupa izom csávók élete – mondja remegő hangon.
- Ez bicepszre megy – mondja Peter. – Mikor fociztunk, az edzőnk azt mondta: “ne bicepszezzetek, annak úgyse veszitek hasznát a játékban”. Csakhogy mi ezt 120 kilóval csináljuk, és sok támadójátékos kb. ennyit nyom.
Vannak más számadatok is: a rettegett nyak mögül nyomás ülve, 100 kilóval 20 ismétlés, 164 az egyismétléses maximum. Ezt csak a barbárok tudják, és rajtuk kívül talán még egy kanadai. David 225 kilóval fordított fogású nyomást csinál (a tenyere az arca felé néz), ami félelmetes, tekintve a gyakorlat nehézségét. Pár lépést tántorog, fújtat egy kicsit, majd 115 kilós rúddal bicepszezik 20-as ismétléseket. Végül mindketten elölguggolást csinálnak 225 kilóval – a jó öreg tüdőroppantó gyakorlat, amikor a rúd keresztbe van a mellkason.
A többi gyakorlatot is hasonlóan extrém módon hajtják végre, és minél több nyögés és ordítás hangzik fel, annál inkább elcsendesedik a terem többi része. Máskülönben zord és nemtörődöm testépítők most csak állnak, néha halkan velük együtt nyögnek és feszítik a mellizmukat. Amikor a súly végül fémes csengéssel földet ér, az egész terem fellélegzik.
Az edzés előrehaladtával az ikrek ruhája egyre sötétebb színt ölt, végül teljesen átitatja az izzadság. A terem többi részében a laza pólók és trikók alól meg-megcsillan egy-egy csupasz mellkas, és hatalmas meztelen combok feszengenek a szűk rövidnadrágokban. A barbárok azonban soha nem vesznek le semmit. Na jó, néha a bakancsukat, de az nem sokat számít, lévén, hogy 2-3 pár sportzokni van alatta, melyek járás közben össze-vissza tekerednek, mint valami szörny lábujjai.
- Nincs ebben semmi szokatlan – mondja Lisa Schulz, Peter barátnője, akit mindig a teremnek ezen a fertályán kell keresni. 17 éves, formás, 47 kilós lány, kétcentis gesztenyebarna körmökkel. Őt is láthatjuk a fiúk mellett a barbár posztereken, aminek az édesanyja nem nagyon örül, mert szerinte azokon a ruhákon túlságosan nagy a kivágás.
– A srácok nem sokat foglalkoznak a ruházkodással – meséli. - Ha ezek mosásban vannak, elővesznek egy másik pont ugyanilyet. Az összes ruhájukat zöld nejlonszatyrokban tárolják a kocsijuk csomagtartójában. Ha pedig nincs idejük kimosni az átizzadt ruháikat, csak bedobják a szárítóba. Így sokkal gyorsabb.
Így zajlik az élet, amióta az ikrek 1979-ben Kaliforniába költöztek. A barbár élet mozgalmas és pörgős.
- Az első albérletünk egy retkes kis egérlyuk volt az Ocean Avenue-n, nem messze a tengerparttól – emlékszik vissza Peter. Egy köpésre volt “Pritikin Hosszú Élet-Központjá”-tól. Ez amolyan “fogyózók Mekkája”. Kora reggel ezek a Pritikinesek mindig ott rótták a kötelező köreiket, de előtte felsorakoztak egy kis bemelegítő nyújtásra, a tenyerük a falnak támasztva, egyik lábuk hátranyújtva.
Ekkor Peter és David kirontottak a házból, átrohantak az úton, és azt kiabálták: “Várjatok! Máris segítünk eltolni!” Majd ők is a falnak támaszkodtak és dagadó izmokkal nekifeszültek. Nathan Pritikin és kis csapata ezt nem vette túl jó néven, és akkor még fogalmuk se volt, mi vár még rájuk.
- Akkoriban csak úgy tömtük magunkba a fehérjét – folytatja David. - Az izomtömegünk durván növésben volt, úgyhogy 36 tojást fogyaszottunk el naponta. Fejenként. Ha kinyitottad a hűtőnket, valóságos falba ütköztél, ami kék tojájosdobozokból állt. Egyszerre megfőztünk egy tucatnyit lágytojásnak, beleöntöttük a turmixgépbe másfél liter tej és egy kis fagyi társaságában, majd az egészet megittuk – meséli Peter. – Szörnyű volt. Azonnal le kellett feküdnünk, ha nem akartuk kidobni a taccsot.
- Úgy érti, hányni – javítja ki David elnézően – szépen beszéljél!
- Tudod, mit akarok mondani! – válaszol Peter. – Jön ez a Pritikin fogyiklub a csillivilli egyforma melegítőikben, mindegyiken ott a logó, és mindegyikük kb. napi fél kalórián tengődik. Alighogy odaértek a házunkkal szembe, mi kirohantunk az erkélyre és átrókáztunk a korláton. Na ebből már tanulhattak valamit táplálkozásról…
Bronzba kellene önteni azt a venice-i házat, ily módon emléket állítván a sport szabad szellemiségének.
A zuhany már akkor is csöpögött, amikor a barbárok beköltöztek.
– Hiába könyörögtünk a főbérlőnek, hogy javíttassa meg – meséli Peter. – Úgyhogy egy napon David így szólt: “No para, elzárom ezt a szart”. Megragadta, csavart rajta egy jó nagyot, és ezzel majdnem kiszakította az egész istenverte falat, csempéstől, mindenestül.
Soha többet nem csöpögött. De az ikrek nem is zuhanyoztak vele többet, mivel természetesen kidobták őket. Rendszeresen kidobatják magukat az albérleteikből. Ez náluk amolyan becsületbeli ügy, de megvannak a maga praktikus okai is: rájöttek, hogy a kilakoltatási folyamat ideje alatt – ami úgy hat hét – jogilag még tisztázatlan a helyzetük, így maradhatnak, amíg kivizsgálják az ügyet.
Azt azért elismerik, hogy ezúttal kicsit elvetették a sulykot, sőt, biztos Pritikin Úr is örülne ha hallaná, hogy azóta az étrendjükben is jelentős változtatásokat vittek végbe. – Mindketten beálltunk úgy napi 7000 kalóriára – mondja Peter – és mivel napközben két hosszút is edzünk, sőt, sokszor még este is egyet, az egészet el is égetjük.
- Nekünk van a leggyorsabb anyagcserénk az egész Nyugati parton – teszi hozzá David.
Az ikrek most épp karobos tejjel, illetve kefírrel alapoznak, ami poharanként úgy 3,5% zsírt és 200 kalóriát tartalmaz. Legurítanak egy litert edzés előtt, majd még egyet utána, néha pár csomag csokis muffin kíséretében. A rendszeres, többé-kevésbé kiegyensúlyozott étkezésekkel (és már valamivel kevesebb tojással) együtt, az ikrek nagyjából félóránként esznek egész álló nap. Éjszaka, a TV előtt jégkrémet, süteményt, tortilla chipset és reggelizőpelyhet majszolnak, és mindemellett csekély 6%-os testzsírszintet tartanak. Nem semmi!
Az ikrenek meggyőződésük, hogy, étrendjük, és méginkább edzésrendjük fölöslegessé teszi számukra a szteroidok használatát. Szerintük az különben is azoknak való, akik nem akarnak keményen edzeni. A legenda pedig egyre csak nő. Mint a mesében. Mégpedig azért, mert elég, ha az ikrek csak a felét elhiszik annak, amit az ösztönökről mondanak. Ösztönösen érzik, hogy a karrierépítés legjobb módja, ha rávetik magukat a közönségre, és kierőszakolják belőle a figyelmet.
Ez különféle módokon nyilvánul meg. Vegyük például az autót.
- Tudod, hogy megy ez – kezdi Peter. - Egész nap edzettünk, és a Gold's régi helyén, (nemrég költözött el) az épület előtt végig parkolóórák sorakoztak. Mikor beszálltunk az autóba, kitéptük a parkolójegyet az ablaktörlő alól, és csak úgy bedobtuk magunk mögé a hátsó ülésre.
- Egyik éjjel úgy esett, hogy rossz irányba haladtunk egy egyirányú utcában – meséli David.
- Megállított egy rendőr. Látta, hogy Peter csak sokadik nekifutásra tudta a hatalmas vállait kipréselni az autóból. Nem egyszerű nekünk ki-be szállni az autókba. Majd amikor én is kiszálltam, a zsernyák már erősítést kért a rádióján. De még így is elég barátságos volt a légkör – egészen addig, amíg az egyik zsaru a zseblámpájával be nem világított a hátsó ülésre. “Mi ez a sok konfetti?” - kérdezte.
- Az a konfetti 6000 dollár értékű parkolójegy volt – folytatja Peter. A zsaruk ezen a ponton már csak legyintettek. “Csak húzzatok innen” - mondták. Valahogy mindig megússzuk ezeket a dolgokat. A zsernyákok csak röhögnek rajtunk.
És most itt az ideje, hogy eláruljanak valamit titkos terveikről és legújabb hadjáratukról, mellyel garantáltan kiforgatják a testépítés világát mind a négy sarkából. Naná, hogy menni fog - olyan nincs, hogy nem sikerül – és akkor a fiúk még több pénzt fognak keresni a barbár pólók, poszterek, edzőfelszerelések, stb. eladásával. A többiek pedig majd csak megszokják.
Este kilenc óra van, és a kutya kint vár, mikor az ikrek, Lisa, és egy barátjuk kibotorkálnak a Gold's Gym-ből. Ma három hosszú edzést is tartottak, és a kutya egész idő alatt egyedül volt. Izgatottan, nagy, fekete-fehér ugrásokkal odaszalad hozzájuk hatalmas tappancsain. - Ül! - Parancsolja David. A kutya leül, és platty, máris egy csöpp nyál a barátjuk jobb lábán. Majd grrrrrrrrrrr – felmordul.
Mindenki – vagyis mindenki – beül egy zöldcitrom színű Plymouth Reliant K - kocsiba, melyet a barátjuk bérelt a Hertz-től. A Barbárok, Lisa, és Chiang pár napja használják. Azért kellett bérelni, mert pillanatnyilag az összes kocsijuk össze van törve. Eltart egy ideig, míg a társaság beszáll a Plymouth-ba, közben kivillan egy-két váll, bicepsz, és hatalmas láb, de végül csak sikerül. A kutya a két első ülés közé préselődik, és válogatás nélkül folyatja a nyálát mindenkire. Az ikrek jelenleg albérletet keresnek. Legutóbb épp a kutya miatt kellett menniük, és azóta minden éjjel valamelyik barátjuknál húzzák meg magukat, ha kell, a földön. A kutyát pedig éjszakára egy külvárosi barátjuknál hagyják, akinek birkái is vannak. Az ikrek – mint említettem – a mai napon három edzést tartottak, és közben egyszer sem öltöztek át. A ruhájukból még most is csavarni lehetne az izzadságot, úgyhogy a kis Plymouth ablakai hamar bepárásodnak. Pár percen belül a könnyem is kicsordul.
- Tudjátok mit? - kezdi Peter - keresni kéne egy helyet, ahol letusolhatunk, aztán meg vacsorázni kéne, mi a véleményetek? Vagy jók leszünk így is?
-Hmm... valakinek előbb le kéne tusolnia – töpreng David. - Vagy nekünk, vagy a kutyának.
A kutya élénken helyesel, majd böfög egyet.
A barátjuk már meg sem lepődik ezen, ígyhát elindulnak, hogy keressenek valakit – akárkit – akihez bekéredzkedhetnek zuhanyozni.
- Visszatérve a tervünkre – folytatja Peter, miközben végigfurikázik Venice-en és Marina del Rey-en, és az autóban senki ügyet sem vet a többi autós csodálkozó pillantásaira. - Tudod, megvan az oka, hogy mindig be vagyunk öltözve. A bő cuccok sokmindent elrejtenek. Persze, láttak már minket. Párszor már le lettünk fotózva többé-kevésbé rendes bodys gúnyában. De ilyesmi nem sűrűn fordult elő, és időközben elképesztő dolgok mennek végbe ezek alatt a rongyok alatt.
- Már akkor is nagyok voltunk, mikor ide kerültünk – veszi át a szót David – de most állatok vagyunk! A nyakunk 51 centi, ha nem is feszítjük. Bicepsz 52 bedurranva, derék 78, comb... wow!
- A potenciális ellenfeleink sejtik is, hogy mi a helyzet – teszi hozzá Peter – de az a durva az egészben, hogy nem tudják biztosan.
Mindketten jókat derülnek azon a híresztelésen, ami úgy egy éve kapott lábra, nevezetesen, hogy a barbárok, bár szépen fejlődtek, csirkelábúak maradtak – márpedig az igazi testépítők számára ez elképzelhetetlen.
- Valójában – mondja David – Arnold Schwarzenegger combja 68 centi körül lehetett jobb napjain. A miénk simán megvan 70, és még növünk. Sőt, a szimmetriánk is jobb. Ha majd egyszer egy szép napon megmutatjuk a lábunkat, elsírják magukat!
És itt jön a lényeg: egy szép napon, talán nem is olyan sokára, a barbárok elérik a tökéletesség állapotát. Abszolút szimmetria. Hibátlan izomforma, méret, és arányok. A definíció is tökéletes lesz. Csakis akkor fogják fontolóra venni, hogy elinduljanak bármilyen versenyen.
- Én már most 100%-osnak mondanám őket – nyilatkozta Grymkowski valamikor a nap folyamán. - Akár ebben a pillanatban is megnyerhetnék akármelyik címet, amelyiket csak akarják.
De a terv az, hogy beneveznek és...
- Csak kimegyünk a színparda és ott állunk – mondja Peter. Nem pózolunk, nem feszítünk. Csak állunk, és...
- ...és a közönség meg fog őrülni – folytatja David. Na az maga lesz a tökély.
- Barbárság lesz – teszi hozzá Peter.
Ez teljességgel elképzelhető. Szerencséjük, hogy a testépítés világa már nagyjából készen áll egy efféle mutatványra. Mióta Arnold filmes karrierre váltott, eléggé uborkaszezon van, úgyhogy az ikreknek már csak ki kell várni a megfelelő pillanatot…
…Ami most már bármikor eljöhet.
A baj csak az, hogy a Mr. America – cím nem igazán ér fel hozzájuk. Sem a Mr. Universe, sem pedig a Mr. Olympia. Szép szép, persze, a maga módján mindegyik. Ezek hallatán síkos szobrokként fénylő olajos testek sejlenek fel előttünk. Ez azonban a barbároknak nem elég. Egy John Flynn – nevű úriember, aki időnként afféle ügynökként működik közre, egyenesen úgy gondolja, hogy egy teljesen új versenyt kéne alapítani. MISTER INFINITY lenne a neve, és minden bizonnyal iker bajnokai lennének.
De jobb lesz, ha ezt másokra hagyjuk. Biztos sikerül kitalálniuk valamit, ami méltó lesz őfenségükhöz. Addig viszont el kéne jutni valahová, akárhová, ahol le lehet fürdeni, különben a Hertz soha többé nem tudja majd újra bérbeadni az autót.
Fürcsizünk, kutyuli!
A kutya vidáman szimatol és csóválja a farkát, miközben az autó utcáról utcára halad.
- Grrrrrrrrrrr… – mondja.
More
Less
Fordítási tanulmányok
Master's degree - Kodolányi János University of Applied Sciences
Szakmai tapasztalat
Fordítói tapasztalat években: 20. A ProZ.com-ra regisztrált: Apr 2011.
